Történet

Borsos Béláné Ney Katalin az 1829 óta a Várban élő Ney-család tagja volt. Úri utca 19. számú házukat édesapja felajánlotta a Nemzetközi, illetve a Svéd Vöröskeresztnek védett gyermekotthon céljából.

“Az én férjem – dr. Buzinkay György – megsebesült a Mátyás-templom melletti ciszternánál harmadmagával, mert egy Vöröskeresztes nő kérte, hogy segítsen neki jeget vágni, mert már víz nem volt, és a vőlegénye nem mert kimenni. A férjemet kérte meg, mert akkor már víz nem volt, a házmesterné 10 éves kisfia is ment velük. Ezt a ciszternát állandóan belőtték Pestről. Ott már oroszok voltak, és január 31-én kimentek 3-4 óra felé és hoztak pár vödörrel. A férjem azt mondta, hogy ehhez is gyomor kell, mert most is egy fej nélküli hulla feküdt mellette. De még egyszer visszamentek, és akkor jöttek a halálos lövések. Ez a szegény vöröskeresztes asszony, meg a házmesterné 10 éves kisfia, az Árpi rögtön meghaltak. A férjemet – hogy kik vitték, kik nem vitték nem tudom – ide hozták le a barlangkórházba. Hát engem este nem engedtek be a barlangkórházba már, így másnap 7-re voltam itt. Borzalmas állapotban volt, nem ismertem rá.”

Daróczy Mária egy vári család fiatal, tizenéves tagjaként csatlakozott a Sziklakórház munkatársaihoz. Önkéntes segédápolónőként szolgált Budapest 1944-45-ös ostroma idején.

“November közepe táján valamikor fölrobbant a Margit híd, mert azt a németek aláaknázták, és óriási baleset volt. Az első sebesülteket akkor hozták a kórházba – akiket a Dunából kihúztak. Akkor szinte tele is lett a három kórterem. Mert ugye volt egy női, egy férfi és a katonai. Mind a kettő szinte tele lett, akkor kezdtünk mi lejárni segíteni, etetni a betegeket, ilyesmit. Még katonák akkor nem voltak. Így jött a december, körülzárták Budapestet: se ki, se be. Seibriger doktor már lent sebészkedett, és egy-két ilyen fiatal lányt odavett maga mellé. A mi dolgunk volt ágytálazni, mosdatni, etetni. Igen ám, de egyre súlyosabbá vált a helyzet, meg kellett tanulni – ezek a képzett nővérek megtanítottak – hogy kell intramuszkulárisan, izomba adni injekciót, szubkután – bőr alá – fájdalomcsillapítókat. Szóval ezt is kellett tudni, meg kötözni. Hát ez így ment, egyre zsúfoltabb körülmények közt, aztán már nem volt víz…”

Dr. Steinert Gyula az Új Szent János, majd a Szent László Kórház bakteriológusa, később a laboratórium vezetője volt. Régi barátja és kollégája dr. Kovács István vezető főorvos családjával együtt befogadta a Sziklakórházba, ahol önkéntes orvosként dolgozott a főváros 1944-45-ös ostroma idején.

„Ahogy múlt az idő, a kórházban egyre fokozódott a zsúfoltság. A gyógyultak nem akarták elhagyni biztosnak látszó menedéküket, sőt hozzátartozóikat is becsempészték ide. Ennek a folyamatnak nem lehetett ellenállni. A higiénia mélypontra süllyedt, a mellékhelyiségek levezető csatornája végleg eldugult. Elviselhetetlen bűz áradt mindenfelé. A legtöbben éjjel a szabadba szöktek ki szükségleteik elvégzésére vagy a vödrökbe gyűjtött ürülék eltávolítására. A vízszolgáltatás megszűnt, csak annyi vizünk volt, amennyit a Kapisztrán téri víztárolóból éjszaka be tudtunk hurcolni. A hiányos tisztálkodás következtében elharapódzott a rüh, megjelent a ruhatetű. Sokan véresre vakarták végtagjaikat a fertőzés következtében fellépő, kibírhatatlan viszketés miatt. Kinek volt már erre orvossága? A kötszerek, a gyógyszerek a legminimálisabb tartalékra csökkentek. Az élelmiszerek is fogytán, a betegek is csak egy-egy csésze levest kaphattak. Ebből a meleg levesből a gyermekeim is csak úgy részesülhettek, hogy cserébe a feleségemmel együtt vért adtunk a sebesültek részére. Pedig az éhezés és a sok munka miatt már mi is alig álltunk a lábunkon. A helyzet már-már kétségbeejtővé vált, amikor az ostrom 50. napján elterjedt a hír, hogy a németek az éjjel kitörést terveznek és annak sikere vagy összeomlása az ostrom végét fogja jelenteni.”

Benkő Janka fiatal tizenéves lányként, egy 1944. december eleji bombatámadás során sérült meg a Madách téri csarnokban. A mentő a belvárosból a Sziklakórházba szállította, ahol egy hónapot töltött.

“Ugye december 24-én már nem volt étel. Nem tudom, ekkor már nagyon éhezhettünk, mert az édesapám egy hétfői napon azt mondta, nem bírja tovább és valahogy átjön, mert nem tudtunk egymásról. A hidak még álltak, valahogy átjött. Édesapám hozott egy üveg lekvárt, és könyörögetem neki, hogy hozzon nekem egy kis darab kenyeret, akkor megígérte. Mikor hazakerültem, akkor az apám letérdelt és bocsánatot kért, hogy másnap nem jött és nem tudott egy darab kenyeret hozni. A hídon nem akarta átengedni a kiskatona, mert bármelyik pillanatban azt a parancsot kaphatják, hogy robbantják a hidat. Hason csúszva jött át és megkeresett, ugyanezen a héten kedden vagy szerdán, vagy talán inkább csütörtökön nagyon gyorsan ment minden, mert akkor már nagyon sok volt a beteg. A folyósokon végig hordágyakon, volt akihez hozzá sem tudtak nyúlni, az ott halt meg. Úgy tudtunk kijönni, hogy csak oldalazva. Úgy nyúltak hozzánk, hogy segítsetek, és mi alig tudtunk kijönni.”

Wenetsek Oszkár a II. bécsi döntés után beállt a Honvédségbe, ám a fronton megsebesült, aknaszilánkok fúródtak a tüdejébe. A Sziklakórházba hozták, ahol sikeresen megműtötték. Itt vészelte át a háború hátralévő részét.

Wenetsek Ágnes (lánya): „Jó apám gyakran elmesélte, hogyan mentette meg a Sziklakórház sebészorvosa attól, hogy fél gyógyultan visszakerüljön a frontra. Tisztek érkeztek a Kórházba, hogy összeszedjék a gyógyult és részben gyógyult katonákat, hogy visszaküldjék a frontra. A főorvos közölte Édesapámmal, hogy megpróbálja menteni a harctértől. Beöltöztette ápolónak, s a műtőben odaállította a műtőasztal mellé. Éppen áramszünet volt és Édesapámnak az volt a feladata, hogy lámpával világítsa meg a műtőasztalt. A tisztek bementek, körülnéztek, s mindent rendben találva, elmentek. Néhány perc múlva édesapám – az álápoló – elájult. Szegény soha nem bírta a vér látványát.”

Mester Endre 1944 elején került a Sziklakórházba, mint munkaszolgálatos zsidó orvos, és egészen novemberig itt dolgozott. Felesége intézte el neki, hogy ne a biztos halált jelentő frontszolgálatra küldjék.

„A Honvédelmi Minisztérium engem több más kollégámmal együtt, mint munkaszolgálatos orvost rendelt oda szolgálattételre. Kovács főorvos emberien, kollegiálisan, sőt ezen túlmenően, barátsággal kezelt bennünket. Minden kívánságunkat, ami módjában állott, teljesített és számunkra, dacára a megalázó helyzetünknek, olyan elbánást biztosított, mintha vele teljesen egyenrangúak lettünk volna. (…) Október 15-én, amikor két napra mindannyian önkényesen távoztunk a kórházból, fedezett bennünket, bár tartózkodási helyünket ismerte, el nem árult, és visszatérésünket a kórházba elősegítette. A Várban – eléggé exponált helyen – való mozgásunkat elősegítette, kosztunkat feljavította és hangsúlyozottan a legmesszemenőbben segítségünkre volt, amikor és ahol csak lehetett.”

Soltész Edit itt lakott családjával a Lovas úton, és egy idő után a Sziklakórházba menekültek, hogy biztonságban legyenek. 18 éves volt, mikor jelentkezett a Sziklakórházba segíteni, amiért naponta kapott egy üveg vizet.

“Eleinte azt hittük, csak pár nap az egész. Mikor azonban láttam, hogy ennek egyhamar nem lesz vége, jelentkeztem a kórházvezető orvosnál, aki korábban a szomszédunkban lakott. […] Három óriási kórterem volt. Én egy férfiterembe kerültem, civil sebesültekhez, állandó volt az utánpótlás. Éjjel kijárási tilalom volt, az őrség a mozgó alakokra felszólítás nélkül, azonnal rálőtt. Nappal az oroszok lőttek a fehér havon jól látható sietőkre. Vízért a Mátyás templom előtti nyitott víztárolóhoz sokan kimerészkedtek. A házakban levő óvóhelyek sem voltak biztonságosak, itt is sokan sebesültek meg. Képzett ápolónő persze nem voltam, de a betegek mosdatását, etetését, orvosság kiosztását örömmel végeztem.”

13 éves korában, 1945. május 2-án sérült meg a Clark Ádám tértől a várnegyedbe vezető lépcsőn. Miközben játszott, felrobbant a kezében egy tüzérségi gránát, ennek következtében komoly sérüléseket szenvedett. Bal kézfeje megsemmisült, szilánk fúródott a térdébe, és a jobb keze is jelentősen megrongálódott. A lába a szilánk következtében annyira megsérült, hogy majdnem amputálni kellett. Ezt végül sikerült elkerülni a Sziklakórházban készült röntgenfelvétel segítségével.

“… És ez olyan június közepe körüli állapot, mikor kritikussá vált az állapotom, hogy vagy kiszedik a szilánkot, vagy levágják a lábamat. Apám a láblevágáshoz nem járult hozzá, úgyhogy maradt az, hogy megpróbálják kivenni a szilánkot. Igazából idehoztak, megröntgeneztek, és ezek után a röntgen birtokában a szilánkot elég kritikus körülmények között, de sikerült kivenni. ”

Széchényi Ilona grófnő vidékről érkezett a fővárosba, de mielőtt indult volna haza, az ostromló szovjetek gyűrűje már bezárult. Ilona grófnő önkéntes vöröskeresztes ápolónőként csatlakozott a Sziklakórház munkatársaihoz 1944 karácsonya után.

„Önkénteseink megállás nélkül dolgoztak. Ők mentek ki reggelenkint, hogy a frissen hullott havat összegyűjtsék. Ez volt a kórház vízellátása. Sok esetben egyik, másik többé nem tért vissza! A legértékesebb elem a víz volt. A szükség sokszor megtanít a megoldásokra. Így kitanulmányoztam egy módszert, mely szerint másfél liter vízben, ami egy lavorban naponta rendelkezésemre állt, tetőtől talpig meg tudtam mosdani, sőt, még a fogmosás is belefért. A szisztéma remekül bevált. Hol aludtunk? Mindig más és más helyen, ahol valami parányi szabad hely volt. Ebből az időből egyetlen éjszakára emlékszem mély undorral. A lefekvésre semmiféle hely nem adódott. Telis-tele volt minden milliméter. Az egész napi megfeszített munka után, bizony erősen elfogott a fáradság. Végül az éjszakát egy akkor felszabadult hordágyon töltöttem, amelyen a reáömlő száradó vér és annak penetráns szaga, nem éppen gusztusosnak mondható állapot. Étkezés? Valahogyan, mindég előkerült valami, amivel elláttak bennünket. Mind fiatalok voltunk és egészségesek (jómagam 21 éves). Megfeszítve dolgoztunk.

Egy napon említették, lóhúst fogunk enni. A belövések, robbanások, eredményeként, sok elpusztult ló feküdt itt-ott az utcákon. Jómagam »lóimádó«, gyanakodva, bizalmatlanul szemléltem az előttem lévő tányér tartalmát. A többiek már elkezdték az ott fekvő eledelt kóstolgatni. Közölték véleményüket. Végül mély lélegzetet véve, megkóstoltam egy kicsi darabot ebből az édeskés húsból. NEM!!! Inkább éhezek a következő napig. Gondolom, ha emberhús lett volna előttem, undorom akkor sem lehetett volna erősebb!!!”

Dr. Seibriger András 1944-45-ben a Sziklakórház helyettes főorvosa volt. Több alkalommal teljesített katonai szolgálatot. Fiatal, tapasztalt sebészorvosként 1944 tavaszától a Sziklakórház vezető főorvosának helyetteseként dolgozott. A háború után, a kommunista diktatúra idején évekre eltiltották hivatásának gyakorlásától. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején szintén a Sziklakórházban szolgált . Ezután hosszú ideig a Sportkórház osztályvezető főorvosa volt. Lánya, Seibriger Erzsébet a mai napig itt él a Várnegyedben, az Úri utcában.

Lánya, Seibriger Erzsébet így emlékezett vissza: “És édesapám akkor – ha most az ’56-ra ugrunk -, ’56 után ugye, hát jöttek megint a szörnyű időszakok, ugye a kihallgatások. És ’56 után, amikor feljöttünk, akkor is sokan, akik itt voltak elmentek, disszidáltak. Anyukám megpróbálta rávenni apámat, hogy disszidáljunk, mert hogy ebből semmi jó nem lesz. Apám nem akart, de aztán keményen rávette. És elindult a kis család. Erre persze nem emlékszem, de elindultunk csomagokkal, és akkor – édesanyám elmondása szerint – a sarokig se értünk, majd apám letette a szatyrot, és mondta, hogy Glédiszkém te mehetsz, én nem megyek el. Nekem itt a hazám, várnak a betegeim, és a Sziklakórháznak szüksége lehet rám bármikor. És megfordult és hazament. Hát majd anyám is követte.”

Leánykori neve Edelsheim-Gyulai Ilona. 1940-ben ment feleségül vitéz nagybányai Horthy Istvánhoz, a kormányzó idősebb fiához. Özv. Horthy Istvánné, Waldbott Mady, Cziráky Alice és Andrássy Ilona együtt folytatták Vöröskeresztes ápolóképzésüket. Ezután nővérként dolgozott, a fronton is járt, majd 1944-ben műtősnői képzést kapott. Megnyitása után a Sziklakórházban teljesített szolgálatot. Állhatatosan végezte munkáját, amíg kormányzói családot a meghiúsult kiugrási kísérlet után – 1944-ben – a németek foglyul nem ejtették, és internálták.

„Nagyon sok munka volt. Nagyon aranyos volt, mondom ez a kis cigánylány. Szerettem volna tudni, hogy mi lett belőle, mert a vasút levágta a lábát. És úgy hozták be aznap. És akkor nagyon nagy fájdalmai voltak. És a kezelésnél nagyon görbült a kis szája. De ha ott volt az ágyba, akkor énekelt ilyen kis cigány dalokat. És mondtuk neki, hogy a kezelés alatt kellene énekelnie. És akkor ennyire görbült szájjal énekelt…”

Dr. Bogárdi Mihály állkapcsa súlyosan megsebesült 1945 január végén. Egy szükségkórházban sürgős műtétet végeztek rajta, de röntgenfelvételt csak a kitörés után tudtak készíteni, a Sziklakórházban. Az ostrom után, sokáig nem volt más működő röntgengép Budapesten.

„A tágas folyosókon egymás után sorakoztak az emeletes ágyak, „emeletenként” két-három, meztelen, bekötött fejű, sínezett karú és sínezett lábú férfi feküdt, ült, szenvedő arccal. A hőség rendkívüli volt. A folyosó egyik tágasabb szakaszát üvegfal választotta ketté, az üveg mögött műtét zajlott. Pár lépésnyire ettől éppen ételt osztottak, hatalmas edényekből. Mindenütt zsúfoltság, nyüzsgés, szenvedés, bűz, izzadságszag, vegyszerszag. A röntgen azonban zavartalanul és kifogástalanul működött. Három felvételt készített, de csak az egyik sikerült. Egy ún. szondát vezettek be a műtéti nyíláson, hogy látni lehessen, hová vezet a csatorna. A felvételen jól látszott a súlyos csontsérülésem: az állkapocs felhágó ágának a hiánya, a bal alsó bölcsességfog a nyakamban, mint kiderült a hegyével a nagy, nyaki artéria felé. A röntgenfelvétel ma is megvan. Néhány órát töltöttem a Sziklakórházban, de örök emlékem marad ez a néhány óra.”

Máriássy László a második világháború alatt a 4. huszárezredben szolgált. 1944 novemberében a Csepel melletti harcokban megsebesült, és Budapesten látták el. Rövid ideig bekerült a Sziklakórházba, de amint jobban lett távozott és szüleinél vészelte át az ostromot.

„Fantasztikusak voltak az itteni orvosok és ápolónők. Éjjel-nappal dolgoztak és néha állva elaludtak. (…) Egy olyan irányított felfordulás volt itt, nem tudom máshogy nevezni. A koszt, amennyire csak lehetett, príma volt. Mindenki kapott enni, amennyit csak tudott és az orvosok kevesebbet ettek, mint az ápolónők és mi. Mert azt mondták, hogy mi jobban rá voltunk szorulva. Az ostrom ideje alatt lehetett hallani a belövéseket és a bombákat, illetve néha megrázkódtak dolgok. A nővérek, akik toltak bennünket, a fülük botját sem mozdították. Fantasztikusak voltak. Kötés mindig volt, mert itt valahol egy mosodában állandóan mosták a régi kötéseket. Főként azt, amit levettek a halottakról, mert nagyon sokan meghaltak. Őket nem tudták azonnal elvinni, mert először a sebesülteket kellett. Nekünk kellemetlen volt, mert bajtársak voltak. Még előtte egy nappal hamarább vicceltünk is egymással, de akkor már hideg volt és mellettünk feküdt.”

Pekáry Margit vöröskeresztes ápoló volt, de gyermeke születése miatt az ostrom idején éppen fizetés nélküli szabadságon volt. Húga a Sziklakórházban dolgozott, és ezért ő és 6 hónapos fia is beköltöztek a harcok idejére. Természetesen ő maga is segített a betegápolásban.

Harmatta János (fia): „Édesanyám Pekáry Margit és húga Pekáry Gizella a Vöröskeresztbe mentek. (…) Anyám a főnővérségig vitte, egészen addig dolgozott, amíg terhes nem lett velem. Megvan az a dokumentum is, amikor ideiglenesen fölmentették őt a szolgálat alól a szülés miatt. A húga itt a Sziklakórházban volt ápolónő. Az ostrom idején lent voltunk a pincében a nagyszülőkkel, a Hattyú utcában. Annyira nem volt élelem, hogy anyám fogott és otthagyva a nagyszülőket, följött velem ide a Sziklakórházba. Beállt a szolgálatba, hogy kapjak ellátást. Egy bőröndben laktam, az volt a bölcsőm. Anyám elmondta, hogy milyen hihetetlen körülmények voltak, a zsúfoltságot és hogy mennyi emberen lehetett segíteni, mennyin nem. Az egyik bombatámadás vagy belövés alkalmával a portás meghalt. Szétlőtték a bejáratot. Édesanyám azt mesélte, hogy január első napjaitól kezdve február közepéig, a kitörésig voltunk itt.”

Kremzer Márta 1944 decemberében fiatal gyerekként megsebesült Budafoki otthonuk pincéjében. Ide hozták a Sziklakórházba.

„A kórházban a katonák oldalt feküdtek, mint a krumplis zsákok, egymás feje tetején. Az egyiknek a keze hiányzott, a másiknak a lába. Beértünk egy terembe, ahol nagyon sötét volt és egy orvos ott műtött. Egy kis lámpa lógott és azt mondták, hogy egy bujkáló zsidó orvos ott húzta meg magát. Ő műtött meg engem, de a nevére nem emlékszem. Majdnem a vesémbe, kicsit lejjebb kaptam két szilánkot. Az egyiket rögtön ki tudta venni a műtét során, de a másik nem sikerült neki. Ezután hazavittek.”

Enyedi Zoltán 1945-ben súlyosan megsebesült, húga budai lakásának pincéjében. Szilánkosra tört a karja és a lába is roncsolódott. Nővére a Sziklakórház konyháján dolgozott, ezért őt is ide szállították. Több mint két hónapig volt kórházban.

„ Minden nap reggel kaptunk egy igen tisztességes karéj kenyeret, de én nem tudtam enni. A reggeli teát és az esti levest is úgy imádkozta belém a nővérem. Akkor arra egyszerűen nem volt senkinek cérnája, hogy etesse is ott a betegeket, de a nővérem belém imádkozta. Január végére már nem adtak kenyeret. (…) Akkor már annyira sokan voltunk, hogy két ágyon hárman feküdtünk: a két súlyosabbak fejjel a fal felé és közöttük egy könnyebb, de még orvosi felügyeletre szoruló beteg. Azok a páciensek, akik nem szorultak állandó orvosi felügyeletre, félgyógyultnak számítottak. Az utcára nem lehetett őket kitenni, számukra a kórház ácsoltatott priccseket, amelyeket a barlangba helyeztek el.”

Lobmayer Kornél november 4-én, a Műegyetemnél fegyverkezett fel egy barátjával, majd a Várnegyed felé vették az irányt. Aznap a romos Sándor palota mellett, egy megpattant lövedék sebesítette meg a fején. Ide hozták a Sziklakórházba, ahol összevarrták a sebét. Összesen 11 napot töltött a kórházban, a személyzetnek is segített, amikor már jobban volt. Gyógyulását már szülei vidéki házában fejezte be, és forradalmi tevékenysége miatt komolyabb retorzió nem érte.

“Nem tudtam, hogy van Sziklakórház, egy magyar katonafiú, aki összefogott minket, ezt az adhoc csoportot, kísért le ide. Itt jöttünk le a fedett lépcsőn és itt léptünk be a főbejáraton, ahogy most is. Itt mindjárt megvizsgált egy orvos, most ráismertem arra a helyiségre. Kérdezte a sebészorvos hogy álltok fiam? Nem tudtam neki mit mondani, mondom hát kilőttek! Hál’ Istennek jól megúsztam. Fölhasadt, össze kellett varrni, a zsebkendőmmel tartottam, amikor jöttünk le. Voltunk itt egy páran, akiket én nem ismertem, csak itt barátkoztunk össze. A nagykórteremben – rá is ismertem hol – kaptam ágyat. Nagyon jól éreztem magam itt. Sajnos bedagadt és sajnos lehúzódott a jobb szememre. 11 nap elteltével annyira meggyógyultam kvázi, hogy el is mehettem.”

Dr. Zsindely Zsuzsanna 1956-ban a forradalom és szabadságharc idején, orvos édesapja buzdítására jelentkezett a Sziklakórházban önkéntes ápolónőnek. Alig 19 évesen, közel egy hónapig dolgozott itt.

“A műtőben soha nem voltam, de egyet tudok, hogy voltam egy ember mellett, akit megműtöttek, mert egy agylövést kapott. És őróla nem lehetett tudni, hogy majd még normális lesz-e, amikor majd magához tér. És őmellette voltam másfél napot, az ott volt maga mellett abban a kuckóban (mondja Balogh felé), és őt jegeltem, csapkodott állandóan, borzasztó erős mozgási nyugtalansága volt. És végül is megkérdeztem tőle, hogy hát hol kapta a lövést. És tisztán elmondta, hogy hol. A felesége szült és oda akart bemenni látogatni és közbe kapta ezt a lövést és teljesen rendbe jött.”

Balogh György 27 évesen sebesült meg 1956. november 5-én. A harcokban nem vett részt, fegyver nem volt nála. Éppen hazafelé tartott, gyalogosan.

“Rendes civil ruhában voltam, fegyver nélkül. Amikor megsebesültem volt annyi lélekjelenlétem, hogy a Fehérvári kapu irányában elszaladtam, akkor még megvolt a Fehérvári kapu, a Vár végében. A Váralja úton felszaladtam, átmásztam egy kerítésen, és bemásztam az én lakássommal szemközti házba. De ott már nagyon gyengén éreztem magam, lefektettek, egész rövid időn belül jött arra az Attila úton egy teherautó, azoknak szóltak. Azok egyből kivittek, fölraktak a platóra és ide hoztak a Lovas út 4/c alá, illetve lent álltak meg, és a Zerge lépcsőn rohantak fel hordággyal és hoztak ide … Egyből a műtőbe vittek, ott én magam levetkőztem, felfeküdtem a műtőasztalra, és akkor nekiállt a Máthé András nevű sebészorvos operálni. Nem csak a hasamon (mivel haslövésem volt), hanem itt a csuklómon is – amit egy másik orvos műtött. Ha jól emlékszem Kelemen, nem emlékszem a keresztnevére … – Negyvenegy ágy volt, ott van egy kis ajtó, és ott van egy elkülönítő. Oda beraktak egy fejlövésest, akinek az agyából operálta ki a golyót a Máthé – az egy csoda volt! Kilenc napig én se enni, se inni nem kaptam, csak vérátömlesztéseket és infúziót kaptam. Kilenc napig csak a számba volt szabad venni a vizet és kiköpni. Nem volt szabad lenyelni. Utána már jobban voltam, már körülnéztem, kezdtem eszmélni. Aztán kihozták ezt a fejlövésest, közvetlenül a fal mellé tették az ágyát, hogy én beszélgessek vele, hogy nincsen-e neki agykárosodása, tehát tud-e kommunikálni.”